Lélekszakadva, s félelemmel teli
szívvel menekül a végzete elől mely, tudja hamarosan utoléri. Óriási hibát
követett el, s ezért most súlyos árat kell fizetnie. Vétek volt odamennie.
Elvesztette az erejét s nemsokára az élete lángja is kihuny. Sötét van, mint
mindig s az erdőben sok olyan veszély rejlik, melyet még nem ismer. Hirtelen
megbotlik, s egy olyan gödörbe esik mely, nyomban beszívja magába. Felrémlik
előtte a nap, mikor átlépte valóság és álom határát, mit élő ember ő előtte még
nem tehetett.
***
Nem mondhatni,
hogy valami verőfényes és minden gond nélküli gyönyörű nap volt. Na jó, a
verőfényes stimmel, de a gond nélküli nem. Legalábbis nem az ő számára.
- Mi a fenéért
fogadtuk ez a kis semmirevalót örökbe? – kezdte a nevelőanyja az ismerős
frázist. Már fél éve minden nap ez volt a szokásos beszélgetés kezdete, igaz
most volt is rá ok, miért így kezdődött.
- Nem tudom!-
emelte fel védekezően a kezét a nevelőapja.
- Nem tudod?!
– üvöltötte a nő magából kikelve- Te mondtad, hogy nem lesz vele gond! Meg azt,
hogy mindenbe segíteni fog! Erre fel semmit nem lehet rá bízni, még a
takarítást sem! Nem csoda, hogy a szülei feldobták a talpukat!
- Tegnap egész
nap takarítottam! Amúgy meg nyisd ki a szemed! – szólt vissza fojtott dühvel.
- Ne feleselj
Endra! Tudod, hogy igazam van! Hogy mindenben igazam van!
A lány lassan
elszámolt magában háromig. Légzését egyenletessé tette majd tettetett
nyugalommal felállt, s egy laza mozdulattal nevelőanyja ölébe borította pohara
tartalmát.
- Tényleg
igaz! Nem vagyok jó semmire. - mondta
gunyorosan mosolyogva, majd jó hangosan feltrappolt a szobájába.
Már több mint egy hete azon mesterkedett, hogy
visszaküldjék az árvaházba. Nem is csoda, hiszen miden egyes nap miden lépésébe
belekötöttek. Igaz az tette be neki a kiskaput amikor a „drága” nevelőanyja a
szüleiről kezdett beszélni. Nincs joga
hozzá! Semmihez nincs joga főleg nem ehhez! Endra tizenhat éves volt, haja
válláig ért barna szinte már fekete. Szeme egészen égszínkék ami, most olyan
mintha villámokat szórt volna. Kerek arc és közepes termet jellemezte. Három
éve lett árva. Addig a napig nem volt semmi gondja, igaz a szülei sokat utaztak,
mert ügynökök voltak, de mindig akadt idejük a lányukra. Aztán beütött a baj.
Egy sima nyaralásnak indult, mikor is Endra lebetegedett és nem tudott elmenni
velük. Igaz a szülők nem akarták otthon hagyni, de a lány ragaszkodott hozzá,
hogy menjenek nyugodtan, ellesz ő magában. Így a lány egyedül maradt, de a
szomszéd mindig ránézett, hogy javul e. Minden nap szidta magát ezért a
kijelentéséért, ugyanis a nyaralójukban tűz ütött ki, és a szülei meghaltak.
Senki nem talált arra a tűzre magyarázatot még ennyi évvel a tragédia után sem.
Mivel rokonai nem voltak az árvaházba került, ahol elég tűrhetően érezte magát.
Noha szobatársai a „pokol angyala” gúnynevet, de nem volt olyan rémes, mint
ezeknél a szörnyeknél. Fél éve sínylődött itt és tényleg fogalma nem volt róla
miért épp őt fogadták örökbe. Úgy gondolta, hogy csak egy szolga kellett nekik,
aki főz, mos, takarít és ráadásul néma. Csakhogy Endrát nem olyan fából faragták,
aki behúzza fülét farkár, és engedelmesen bólogat, mint azok a bólogató kutyák
a kocsikban. Nem! Ő visszaszólt, kiállt magáért, és még akkor sem riadt vissza,
ha megverték, vagy megfenyegetik. Mikor a „drága” nevelőszülei erre rájöttek,
elkezdték megkeseríteni a lány életét. Belekötöttek a munkájába, többször
elvégezették vele ugyanazt és még sok minden más. A lány úgy érezte magát,
mintha ő lenne Hamupipőke csak épp a gonosz mostoha testvérek, hiányoztak. Bár így
utólag belegondolva lehet, hogy Hamupipőkének jobb dolga volt.
Nem értette: miért nem küldik már vissza az
árvaházba, ha csak bajt okoz? Talán még is elég jó? Talán túl jól végzi a
munkát? Ezért aztán azt találta ki, hogy tényleg nem végez el semmilyen munkát.
Sőt mi több olyan felfordulást csinál amilyet még nem láttak annak előtte.
Kezdte azzal, hogy nem takarított és nem mosogatott, aztán azt mondta, hogy
mindent megcsinált. Csak sajnos még ez is kevés volt. Körbenézett a szobájában
és mutató ujjával elkezdte kocogtatni az állát.
- Megvan!-
kiáltotta és ünnepélyesen csettintett is hozzá. – Mi lenne, ha rendet raknánk?!
Azzal az
összes polcból, fiókból elkezdett a szoba közepére kigórni minden mozdíthatót.
Csak sajnos túl kevés cucca volt. De ezt helyettesítette azzal, hogy hatalmas
hangzavart csapott. Elég nagyot, hogy az odalentiek meghallják.
- Mi történik
odafent?! – kiáltott a nő dühösen.
- Á semmi! –
mondta a lány fél vállról – Csak azt hiszem, hogy egy tornádó söpört végig a
szobámon! Nem nézi meg?
A nő idegesen
feltrappolt benyitott a szobába, de azonnal gyökeret is vert a küszöbön és falfehérré
sápadt.
- Vissza… –
kezdte dühösen – Visszaküldünk az árvaházba! Hátha ott rohadsz el!
- Á azt a két
évet csak kibírom valahogy nem? – kérdezte Endra – Aztán már tizennyolc évesen
úgy is kidobnak. Amúgy remélem most komoly, hogy visszaküldenek nem csak
„fenyegetés”. Az elmúlt egy hónapban már háromszor akartak kidobni.
- Elhiheted
ezt most komolyan is gondolom!
- Remek! Végre
egy jó hír! Most felmegyek a padlásra. Ott megtalálnak, ha kitalálták, mikor
kell pakolnom. Remélem mielőbb.
Boldogan
szaladt a poros pókháló lepte tetőtérbe. Ez volt az egyetlen hely a házban,
ahol viszonylag egyedül lehetett. A nevelőanyja ugyanis utálta a pókokat meg az
egereket és azokból nem kevés akadt idefent. Így szinte készpénznek lehetett
venni azt, hogy senki nem jön utána. Elkezdett sétálni fel s alá, mint mindig,
ám most történt valami. Mikor harmadszor sétált el az ablak alatt hirtelen a
parketta megcsikordult alatta. „Ez sosem
csikorgott.”- gondolta. Letérdelt és megkopogtatta. Volt valami alatta ezt
tisztán hallotta. Túl nagy volt a kíváncsisága. Gyorsan kerített egy feszítő
rudat és felfeszítette a parketta darabot. Porfelhő, fekete porfelhő csapódott
az arcába. Nem kapott levegőt, de mindez csak egy pillanatig tartott. Majd
amilyen hirtelen megjelent el is tűnt. Lenézett és akkor meglátta: egy már
szinte lapjaira hullott aranyfedeles könyv. Kivette, majd elolvasta a címet,
melyet vérvörös betűkkel írtak rá.
- Álom és
rémálom – ez állt rajta – Mi lehet benne?
Igaz a
porfelhőtől megrémült és az írás sem kecsegtetett semmi jóval, mégis a
kíváncsisága felülmúlta félelmét.
Az első
lapokon nagyon furcsa nyelven volt az írás, nem is érttette igazán. Aztán a
furcsa nyelvben ki lehetett venni néhány értelmes szót.
- Ez a kapu
utat nyit az álmaidhoz. – olvasta – Zedda ziú. Ez meg milyen hülyeség? Ilyen
szavak nem is léteznek. – felnevetett és ledobta a könyvet. A lapokból ismét
fekete füst szállt fel majd az egész könyv lángba borult. Ezzel egy időben egy
örvény támadt – nem a könyvből, a semmiből – és beszívta magába a lányt hiába
is próbált ellenállni. Körülötte a formák elmosódtak. S ő szorosan behunyta a
szemét várva, hogy az iszonyatos forgás véget érjen.
